Kutyásként érzéketlenül?

Ha így bánunk az állatainkkal, hogyan kapcsolódunk embertársainkkal? Érzünk -e még  bármit egyáltalán, vagy teljes érzéketlenségben tengetjük mindennapjainkat? Ez motoszkál bennem a vevőnkre gondolva, akinek a kutyája a cégünktől pár méterre megölt egy cicát. A cica sokkos állapotban feküdt az úton, egy úr mutatta is a gazdinak… “Nekem itt a két kutyám, én ezzel most nem tudok mit kezdeni.”  - választolta, majd elhajtott az autójával.

Ez a történet azt is tisztán megmutatja, hová vezet, ha érzéketlenül sodródunk és újra meg újra áldozati szerepben tetszelegve felmentjük magunkat, hárítjuk a felelősséget.
Lélekben messzire vitt, úgy érzem nem mehetek el mellette szó nélkül.

Kezdeném azzal, szerintem mit  kezdhetett volna ezzel (minimum):

• Megtehette volna, amit végül a kollegáim, Réka és Laci tettek meg helyette. Kibéleltek egy kis dobozt, hogy a cica ki ne hűljön, Réka betette az autójába és elvitte állatorvoshoz azt a szerencsétlen kiscicát.
  
  Visszajöhetett volna az irodába segítséget kérni. 3 perc lett volna az életéből.

• Tudja, hogy a kutyáid agresszívak, a minimum, hogy szájkosarat használ és nem engedi el őket pórázról semmilyen körülmények között. 

A hölgyet én is ismerem, ő az aki úgy szokta a kutyákat “sétáltatni” Baracskán - olyan úton, ahová autóval tilos (lenne) behajtani - hogy ül a piros autóban, a két kutya pedig fut a kocsi után. Ha valaki közeledik és észreveszi, kiszáll és gyorsan visszateszi a kutyákat az autóba, nehogy baj legyen, tisztában van vele, hogy veszélyesek. Tisztában van -e vele, mennyivel jobb az érzékelésük, mint a mienk? Na és ha arra sétál valaki és a kutyák hamarabb észreveszik, mint ő?
A kiscica sorsára jutnak, ő pedig megy tovább, felmentve magát és a kutyákat is, a valóságot nem érzékelve, elhitetve magával, hogy nem az ő hibája az egész??!
Azt már csak mellékesen mondom, hogy szomorú ezt a fajta “kutyasétáltatást” látni a természetben, a kis patak partján, ahol egyébként sok kutyás, gyerek, bicajos, futó jár rendszeresen és remekül megférünk egymás mellett. 

Úgy volt, hogy a kiscicát Réka behozza az irodába, hogy ne maradjon betegen otthon felügyelet nélkül, de sajnos nem élte túl az éjszakát. 🖤 Réka és Laci eltemették. Nehezen bár, de sikerült elérnünk a kutyák tulajdonosát telefonon, így elmondhattuk neki, mi lett a cicával. Hátha megérinti az eset és változtat.

HIszem, hogy egy olyan ember, aki érzékeli, csodálja magad körül az életet, a gyógyító természetet és értékeli az állatok gyógyító kapcsolódásait, ilyen helyzetben vállalja a felelősséget, nem intézi el vállrándítással egy állat szenvedését. Pláne nem teremti meg felelőtlenül a lehetőséget újabb és újabb hasonló esetekre.

Hiszek abban, hogy aki az állatokat szereti, annak nyitva van a szíve. Az állatok felé legalábbis. Tudom, eszedbe jutott, hogy dehát ne legyél már ilyen naív, rossz a világ, számtalan ilyen és még súlyosabb eset van és ez igaz is. Csakhogy ez nem ment fel senkit, nem nézhetjük tétlenül, érzéketlenül, feltett kézzel a minket körbevevő világot, mintha szenvedő alanyai lennénk csupán. A kiscica szomorú történetén keresztül lássuk meg azt is, hogy valójában rajtunk múlik, mennyire figyelünk és mit látunk meg, mi mellett állunk ki és mit teremtünk magunk körül. Minden nap egy új lehetőség a szembenézésre, a fejlődésre és a szív hangjainak felerősítésére.